A nyolcvanas években 10–12 ezer építőipari szakmunkás került ki az iskolapadból, ma alig 4 ezer. Ha a jelenlegi helyzetből indulunk ki, akkor 2015-re több mint 40 ezer szakképzett építőipari munkás hiányzik majd hazánkban. A helyzet csak részben magyarázható a fizikai munka presztízsvesztésével, legalább ennyire fontos ok a szakmai oktatási intézmények jelenlegi kedvezőtlen finanszírozási és fenntartási rendszere.

Az építőipari szakképzés hanyatlása a rendszerváltás után kezdődött, amikor az állami nagyvállalatok sorban csődöt jelentettek, hiszen korábban a gyakorlati oktatás fő színtereit a vállalati tanműhelyek jelentették. A kilencvenes évektől helyüket az iskolai tanműhelyek vették át. A következő években a rendszer széttagolódott, mondhatni darabjaira hullott, és a többnyire önkormányzati kézbe kerülő iskolák a gazdasági szférától egyre jobban eltávolodva képezték a szakmunkástanulókat.
Ma Magyarországon az építőipari szakképzés teljesítménye sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem felel meg az építési ágazat igényeinek. Ahhoz, hogy a gazdasági válság után elindulhasson a fellendülés, most kell kiképezni a szakmunkásokat − mondja Schréder Mihály, az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége (ÉVOSZ) elnökségi tagja, aki 4 évvel ezelőtti nyugdíjazása óta kutatja a szakképzés lehetőségeit, és küzd egy működőképes, új rendszer kialakításáért. – A tudásalapú társadalom gazdasági és képzési preferenciái is befolyásolták, hogy negatív társadalmi attitűdök alakultak ki a fizikai foglalkozásokkal szemben. Ennek következtében mind kevesebben választották a szakmai képzéseket – árnyalja a képet a szakember.

Kockázatok és mellékhatások
Az uniós forrásokból megvalósuló beruházások kivitelezéséhez 2015-re a 2007–2008. évi szakmunkásvizsgázók figyelembevételével 40 ezer szakképzett építőipari munkás hiányzik majd, ami veszélyeztetheti a fejlesztéseket. Schréder Mihály tapasztalatai szerint a szakképző iskolák, illetve fenntartóik nehezen tudnak vagy akarnak igazodni a megváltozott gazdasági körülményekhez, a piac diktálta igények szerinti képzés rugalmas kezelésében. Ráadásul a műszaki tanárok, a szakoktatók pótlása szinte megoldhatatlan feladat elé állítja az intézményvezetőket. Javíthatna a helyzeten, ha az iskolai szakoktatók bérezését felülvizsgálnák, egyúttal harmonizálnák.
– A szakképzés területén nincs területi, regionális koordináció, a finanszírozási rendszer nem ösztönöz, nem teszi megfelelően érdekeltté az intézményeket és az intézményfenntartókat a munkaerő-piaci igények figyelembevételére. A szakképzés finanszírozásában hiányzik a különbségeket figyelembe vevő, ágazati szemlélet, a tervezés, elemzés – foglalja össze Schréder.
A Szociális és Munkaügyi Minisztérium álláspontja szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az iskolai rendszerbe belépő fiatalok csak több év elteltével fejezik be tanulmányaikat, és lépnek ki a munkaerő-piacra. Rövid távon megoldást tehát ettől nem lehet várni – így azt sem, hogy a szakképző intézmények a gazdasági válságra közvetlenül reagáljanak. Annak érdekében, hogy az iskolarendszerű szakképzés kínálata jobban alkalmazkodjon a gazdaság igényeihez, 2008 szeptemberétől – törvényi felhatalmazás alapján – regionális fejlesztési és képzési bizottságok határozzák meg a támogatott szakirányokat és a beiskolázási létszámokat, továbbá javaslatot tesznek a hiány-szakképesítések jegyzékére. A felnőttképzésben az oktatási ciklus rövidebb, ezért gyorsabb megoldást jelenthet a gazdaság munkaerő-problémájára. A munkaügyi központok éves képzési tervük elkészítésekor az illetékességi körükbe tartozó terület gazdaságának igényeit figyelembe véve határozzák meg az ajánlott és elfogadott képzések körét, és arra ösztönzik az álláskeresőket, hogy a majdani elhelyezkedés lehetőségét szem előtt tartva válasszanak szakirányt, olyan képzésre jelentkezzenek, aminek elvégzését követően jó eséllyel indulhatnak a munkaerő-piacon.

Gyakorlat teszi a mestert
EU-s támogatásból, eddig összesen 39,5 milliárd forint beruházással hozták létre a Térségi Integrált Szakképző Központokat (TISZK), amelyek tulajdonképpen közös erőforrásokat egyesítő tanműhelyek, ahol egyszerre több szakiskola diákjai is magas színvonalú gyakorlati képzésben részesülhetnek. Az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében megalakuló TISZKek száma 2009 végére már meghaladja a nyolcvannyolcat, és ez a szám folyamatosan nő. Ezen szakképző bázisok segítségével a színvonalasabb gyakorlati képzés elérhetővé válik, ám a szakmunkáshiány pótlására nem nyújtanak megoldást, hiszen ezekbe a központokba már csak azok jutnak el, akik eldöntötték, hogy építőipari tanulmányokat akarnak folytatni. Deli Albert a Fővárosi Építőipari Térségi Integrált Szakképző Központ igazgatója egészen egyszerű magyarázattal szolgál, arra a kérdésre, hogy mi tartja vissza a fiatalokat az építőipartól: "Egy kis homok, egy kis mész, kőművesnek nem kell ész" − idézi a régi mondást és hozzáteszi, hogy sajnos az elmúlt évtizedekben rögzült kép ma is él a szülőkben. Merthogy nem a fiatalok választanak, hanem a szülők döntik el, hova menjen, ne menjen gyermekük továbbtanulni. A szülőket pedig erősen befolyásolja, hogy az építőipari szakmunkának nincs megbecsülése, továbbá kemény fizikai munka, amit nem kívánnak az utódoknak. Azt már nem tudják, hogy az elmúlt évtizedekben hatalmas változáson ment át a szakma, komoly anyagismeret, technológiák, eljárások elsajátítása szükséges például egy kőműves munkához, tehát az említett mondás már régen idejétmúlt. Arról nem is szólva, hogy ha valaki jól csinálja, akkor nagyon jól meg lehet belőle élni – folytatja Deli, több évtizedes tapasztalattal a háta mögött. Jelenleg tehát azok a diákok választják az építőipart, akiket máshova nem vettek fel, csak elvétve találni olyan tanulót, akinek szíve vágya, hogy ebben az iparágban dolgozzon szakmunkásként.

Mi a teendő?
A kérdésre, létezik-e valódi megoldás, a már korábban idézett szakember, Schréder Mihály nem biztat semmi jóval. Az EU tagállamaiban működő építőipari paritásos alapokat kellene meghonosítani nálunk is, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy munkaadók és munkavállalók folyamatosan együttműködnek. Az ágazatban érintett vállalkozók kötelezően befizetett 1,5 százalékos szakképzési hozzájárulásának már egy részéből létre lehetne hozni az Építőipari Paritásos Szakképzési Alapot. Az ide befolyó összeget regionális szinten összehangolva, az építőipar szociális partnereinek, azaz a munkaadók és a munkavállalók szervezeteinek (például ÉVOSZ, ÉTSZOSZ) irányításával − a szakképzés munkaerőpiaci szükségletének megfelelően − kerülnének felhasználásra. Az alapok lehetővé tennék a szakoktatók piaci viszonyoknak megfelelő bérezését, és a szakmunkástanulók ösztöndíjrendszerének, valamint térítésmentes kollégiumi ellátásának biztosítását – vázolja a lehetőséget Schréder Mihály. A már korábban említett, a fizikai munkával és munkásokkal kapcsolatos előítéletek felszámolása is megoldásra vár. Abban minden érintett egyetért, hogy ehhez megfelelő kommunikációs stratégiára volna szükség, ami alapján népszerűsíteni le hetne az építőipari hiányszakmákat a pályaválasztás előtt álló diákok és szüleik körében. Ahhoz, azonban, hogy a jövőben minél több fiatal hozzon olyan döntést, hogy az építőiparban képzeli el munkáséveit, nemcsak a szakképzés területén kell változtatni. Amíg a munkaügyi ellenőrzés területén évek óta folyamatosan az építőipari vállalkozások körében a leggyakoribb a munkaszerződés nélküli foglalkoztatás, addig a megoldás is várat még magára.

KÁRPÁTI JUDIT